Az volt a furcsa hogy most nem jajgatott, mikor "rendbe tettük".
 |
Az utóbbi hosszú hetek alatt ha egy ujjal is hozzáértünk, szinte azonnal és mindig kiabált, elküldött bennünket a jó édes anyánkba, elátkozott, különböző válogatott szitkot köpködött ki lepedékes száján. Sőt, karmolt, csípett, amennyire tőle tellett. |
Érdekes...
Amilyen kicsik, "szárazak" az öregek, annyira nyomatékosan vannak jelen...
Kiabálnak, szaguk van, ha csöndben fekszenek is tudod hogy ott vannak, és figyelned kell rájuk.
Néma követelődzők...
Ez tényleg amolyan második gyermekkor.
Valóban hasonlít egy baba és egy öreg ember.
A csecsemők is kiabálnak, szaguk van, tudod hogy ott vannak, nem hagyhatod őket magukra, rád szorulnak.
...
Azonban egy kisbaba nem ...szikkadt. Ott a bőr alatt nyüzsög az élet, szinte kipattan mint egy rózsabimbó...
Az illatuk pedig...
Hmmm...isteni.
Az idősek felé érzünk valami...szánalmat, valami kíváncsiságot. Talán azért mert bennük - nagy valószínűséggel - hamarabb abbamarad az élet lüktetése mint bennünk, s mivel a halál misztikus, "sosemmegélt" fogalom.
Szóval, furcsa volt a csend.
Illetve...A csendet kicsit megtörte az az időnkénti jellegzetes, halk hang, ahogyan az összeesett tüdőkből ki- kiszökött a levegő...
Végérvényesen...
Hosszú-hosszú hetek óta agonizált.
Ha kedve úgy tartotta nyelt, ha nem, nem.
Nem erőltettem sosem. Úgy éreztem olyankor levegőt venni is komoly munka számára, nem hogy nyelni...
Volt hogy nekiindult, kiült az ágy szélére. Olykor szinte természetfeletti volt, mert előfordult, hogy azt hittük nincs hátra fél napja sem.
Mégis maradt...
A felfekvések rajta egyre bűzösebbek lettek. Igazi meleg helyen rohadó hús...
Kezelések után pár percig elviselhetőbb volt a szag. De a test dolgozott...
Az öreg minden nap bejárt hozzá, és fél napokat az ágya mellett ülve töltött.
Fogta a kezét, simogatta, próbálta itatni. Ha etettük, közben meg- megtörölgette az összemaszatolt szájat.
Nem tudom mit érezhet most, csak sejtem, de abban biztos vagyok, hogy hamarosan találkoznak...
A több évtizedet együtt élő emberek nem nagyon bírják egymás nélkül.
Nem, nem fordul önmaga ellen. Illetve nem "saját kezűleg".
"Saját lelküleg" fog magával végezni- én azt hiszem.
A nyakamat merném rá tenni, hogy Gizi mama azért volt hajlandó eddig kínlódni és kilátástalan harcot folytatni, mert egyrészt nem akart az öregnek fájdalmat okozni, másrészt meg maga a papa nem engedte, hogy elmenjen.
 |
Ezek az öregasszonyok roppant szívósak... Hihetetlen, valóban emberfeletti ahogyan egyensúlyoznak a sír szélén, miközben halál úr folyamatosan löködi őket a kasza nyelével. Többször hittük, hogy ma... Aztán ma valóban ma volt. Gizi mama meghalt. |
Békés volt az arca.
Mit éreztem?
Megkönnyebülést.
Miatta.
Megérdemelte már a halált annyi szenvedés után.
Járt már neki.
1929- ben született.
Van, amikor a halál megváltás.
Bizony, vannak, lehetnek helyzetek mikor az ember azt mondja: elég...-és igaza van.
Az élet egyszeri és megismételhetetlen minden egyén számára.
Csakhogy mikor az élet marásától az ember megveszik és odalesz minden emberi mivolta a fájdalomtól...
Gizi mamát bizony alaposan megharapta már a lét, a kor, a kór.
Pöttöm asszony volt, fehér hajú, apró szemű. Bő három hónapja ismertem meg. Tipikus anyóka.
Nagyon szerette a gyümölcsös joghurtot, és a gyümölcsleveket.:)
Imádta a férjét.
-Papa! -hívta gyakran panaszos hangon.
Hiszem hogy jó asszony volt.
Azt viszont tudom, hogy erős.
Viszlát Gizi mama úgy...50 év múlva.
Akkor majdnem egykorúak leszünk.
Mesélsz majd az életedről ugye?